Úgyis csak anyámat érdekli

„Most sírjak vagy nevessek?”- hangzik el ennek a könyvnek az utolsó fejezetében. Valahogy így, ebben a sorrendben: hol sírunk, hol nevetünk Judit történetein.
Ö az egyik legkedvesebb kollégám, de a munkahelyi pörgés mellett sosem volt időnk nyugodtan leülni egy teára (mert a kávét nem szereti), hogy egy kicsit jobban megismerhessük egymást. Aztán felfedeztem az írásait a közösségi médiában. Ámulva, csodálattal olvastam az újabb és újabb szösszeneteket, vagy éppen személyes vallomásait. Csodáltam, hogy milyen őszintén meg tud nyílni, mennyire beenged a legszemélyesebb világába, a családi életébe, a hétköznapokba és a drámákba is. Amikor nem tudtam pontosan, mi történt velük, azt reméltem, hátha megírja. Megírta. Sírtam vele, ahogy mindannyian, drukkoltunk a lányáért, Zsófiért. Majd egyre nagyobb élvezettel olvastam „utazásainak” történeteit, amelyek nem távoli földrészeken, hanem munkába jövet-menet estek meg vele. Olyan apró, vicces történéseket, amik másoknál elvesznek az élet „viharában”; Judit nemcsak nézi a körülötte zajló eseményeket, hanem meg is osztja velünk, mindenki örömére. Azt mondják, hogy a sírást meg a nevetést csak egy hajszál választja el egymástól. Judit nem a hajszállal bíbelődik, mert őszinte. Nyitott. Tele iróniával és öniróniával. Ezek nagyon jó történetek. Talán éppen azért, mert - emberiek... Szalóczy Ibolya