– Hölgyeim és uraim – kezdte a kapitány. – A hatóságok vesztegzárat rendeltek el. Három hétig senki sem távozhat a Grand Hotelből. Aki az egészségügyi óvintézkedést kijátssza, azt öt évtől életfogytiglanig terjedhető büntetéssel sújtja a törvény… Most következett a vendégek rohama. Valamennyien kivételes elbánást követeltek. Az egyiknek, ha nem utazhat nyomban, több ezer font vesztesége lesz, amiért perelni fogja az államot, a másik diplomáciai ügyre hivatkozott, a harmadik unokahúga esküvőjére és így tovább.
– Sajnálom! – kiáltotta a kapitány – a gyarmat egészségügyi intézkedéseit egy uralkodó sem szegheti meg. Itt százezrek pusztulását jelentheti a legkisebb engedmény... A tulajdonos köteles mindenkit elhelyezni, és akinek nincs erre megfelelő tartaléka, az mint az állam vendége tartózkodik itt, természetesen szerényebb körülmények között… A legizgatottabb azonban Vangold szállítmányozó volt.
Kétségbeesetten fordult a kapitányhoz.
– Kérem, a feleségem a városba ment az imént...
– Ide nem térhet vissza. Kordon van.
– No de... – idegeskedett Vangold. – Esetleg egy kivételesen erélyes hölgy átjöhet azon a kordonon.
– Teljesen lehetetlen.
Ez szemmel láthatóan megnyugtatta a szállítmányozót. A többiek is, kissé fáradtan, beletörődve a helyzetbe, elhallgattak.
És ekkor Wolfgang harsányan így szólt:
– Azon leszünk, hogy a vesztegzár izgalmas, de szép trópusi élménye legyen a Grand Hotel vendégeinek...
